Erzsébet, a cselekvő szeretet szentje

Nem lehet véletlen, hogy éppen az Árpád-házi királylány emléknapján irányul a világegyház figyelme különösképpen is a nélkülözők felé. Erzsébet érzékenysége és lehetetlent nem ismerő küldetéstudata a szegények iránt, napjainkig meghatározó példa, a krisztusi tanítványság és szeretet olyan magas foka, amely több mint 800 év távlatából is radikális újdonságra hív. A XXI. században sokszor nehéz megérteni a szenteket, akiket olykor még saját kortársaik is gyanakvással figyeltek. Erzsébet folyamatosan átlépte korának és társadalmi státuszának korlátait. Egészen más szemmel tekintett a világra és benne a peremre szorult emberekre, akik iránt nagy szeretetet és felelősséget érzett. „Krisztus szeretete ugyanis sürget minket” – olvassuk Pál apostol Korintusiakhoz írt második levelében. Ez szeretet volt, ami Erzsébet lelkét átjárta és nem hagyta nyugodni. Kényelmét, gazdagságát, szépségét hátrahagyva engedett sürgető vágyának és vált minden rászoruló támogatójává.

A jelenleg rendelkezésünkre álló források szerint Szent Erzsébet Sárospatakon látta meg a napvilágot. Édesapja II. András magyar király, aki 1205-től 1235-ig uralkodott és országa a teljes Kárpát-medencét magába foglalta, sőt, a bizánci császári korona elnyerése érdekében további területeket is meghódított. Erzsébet anyja Andechs-Merániai Gertrúd bajor hercegnő, akinek hét testvére volt és akik Európa-szerte kiváló dinasztikus és egyházi kapcsolatokkal rendelkeztek. A források tanúbizonysága szerint a kis Erzsébetben korán megmutatkoztak a szegényekkel való mély együttérzés jelei. Kisgyermekkorától érzékeny volt a környezetében található sajátosságokra, amikor észrevette, hogy vannak emberek, akik másképp élnek mint ő és családja a királyi udvarban, szembesült vele, hogy nem mindenkinek adatik meg a mindennapi kenyér, a jó ruha és a kényelmes otthon. Magyar nyelven a legkorábbi történetek Erzsébet életéről és csodás tetteiről a Karthauzi Névtelentől származnak. Az Érdy-kódexben olvasható „Dicsőséges Szent Erzsébet asszonnak innepéről” című prédikációban például a mindenki által ismert rózsacsoda is megelevenedik.

„Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy, mint senki ne láthatná, vinne apró maradékokat az vár kapuja elében a szegényeknek. És íme elől találá az ő attya csodálkozván rajta ennen maga, mit járna és hová sietne. Meg szólojtá őtet: »Fiam, Erzséböt, hova mégy, mit vissz?« Az nemes királ leánya miért felette szemérmes vala, nagyon meg szégyenlé magát és megijede és nem tudta félelmében egyebet mit felelni: »Ím, rózsát viszök.« Az ő attya kedég, mint eszös embör meg gondolá, hogy nem volna rózsa virágnak ideje, hozjá hivá és meg látá kebelét, hát mind szép rózsa virág az asszú apró portéka. Ó, nagy ártatlanság, ó szeplőtelenségnek halhatatlan malaszttya, íme az áldott mennyei királ nem hagyá az ő szerelmes szolgáló leánya beszédét hamisságban, hogy szemérmöt ne vallana, de inkább szentséges voltát isteni irgalmasság követné. Azt látván az ő attya, el csodálkozék rajta. Ez a leánzó, ha élhetned, valami naggyá leszen!”

Erzsébet harmadik gyermekként született a családban és a kor szokásainak megfelelően dinasztikus házasságra szánták. Az anyai ág családtagjai választották ki számára a türingiai gróf fiát, aki a császárral való rokonsága miatt igen fontos kapcsolatnak bizonyult II. András király németbarát politikájának szempontjából. A türingiai tartomány a lovagi kultúra, a német szellemi élet központjának számított. Pozsony várában három napig tartó ünnepi játékok és táncok kíséretében, gazdag királyi hozománnyal adták át a türingiai küldöttségnek a 4 éves Erzsébetet, akit I. Hermann szintén nagy ünnepséggel fogadott Wartburg várában.

Erzsébet életének első nagy megpróbáltatása édesanyja, Gertrúd halála volt, akit az elégedetlen magyar urak öltek meg 1213. szeptember 18-án. Három évvel később, 1216-ban Hermann, az ifjú vőlegény is meghalt, így a kis Erzsébet kiszolgáltatott helyzetbe került. Zsófia grófné végül úgy döntött, hogy a királylány maradhat az udvarban, akinek magányában vigasza és játszótársa lett Hermann öccse, Lajos.

Erzsébet tizennégy éves korában ment feleségül Lajoshoz, aki addigra már Türingia tartománygrófja lett. Lajos tehetséges uralkodó volt és a jótékonykodásban is támogatta Erzsébetet, mindamellett, hogy igaz szerelemmel szerette feleségét, amely a korban igen rendkívülinek számított. A boldog házaspár II. András király hívására Magyarországon töltötte a nászútját, így Erzsébet végre megismerhette hazáját és családját. Frigyükből három gyermek született: Hermann, Zsófia és Gertrúd.

Mindeközben Szent Ferenc követői megjelentek a német földön, ahol megkezdték közösségeik alapítását. A ferencesek Eisenachban Erzsébet segítségével hozták létre kolostorukat. Még 1223-ban ismerkedett meg Rodeger testvérrel, aki a halberstadti házfőnök volt és akit lelki vezetőjének választott. Tőle hallott először Szent Ferencről, aki a pompát és gazdagságot hátrahagyva egészen Krisztusnak szentelte életét. Ferenc története teljesen magával ragadta Erzsébetet, akiben szintén ott lobogott a vágy az odaadó szolgálatra. Politikai hatalmát is a szolgálat eszközének tekintette, amikor szeretett férje három évig Itáliában tartózkodott II. Frigyes császár szolgálatában. Türingiában ekkor hatalmas járvány és éhínség pusztított. A tartomány óriási vagyonnal rendelkezett, így Erzsébet gabonát osztott, kórházat épített, betegeket ápolt, majd a tartalékok kimerülésével saját ékszereit adta el, hogy ételt adhasson a szegényeknek. Férje rokonságát felháborították ezek az intézkedések és a hazatérő Lajosnak panaszt tettek Erzsébet ellen, aki azonban mindenben jóváhagyta felesége tetteit.

A császár hívására Lajosnak újra mennie kellett, ezúttal a szentföldi keresztes háborúba. Erzsébet harmadik gyermekükkel várandósan egy egész napig lóháton kísérte, amely szintén megmutatja a közöttük lévő erős szerelmet és szövetséget. Lajos egy járvány következtében megbetegedett, de még hajóra szállt, azonban Otrantóban ki kellett kötnie és végül itt lelte halálát 27 évesen. Erzsébet élettörténetének e fejezetéhez kapcsolódik egy kevésbé ismert csoda, amely a szentté avatási aktákban Biedenkopfból való Matild különleges gyógyulásának beszámolójában olvasható:

Matild, aki egyik szemére vak volt, elzarándokolt Marburgba, ahol meglehetősen felemás eredménnyel tért vissza: vak szeme visszanyerte látását, viszont másik, korábban ép szemére megvakult. Mikor ezt a szokatlan csodát elmesélte, az emberek kinevették, s ő erre sírva fakadt. Később azonban megkapó módon nyerte vissza teljes látását. Egy romantikus éneket hallott Erzsébet és a kereszthadjáratba induló férje elválásáról, melynek hallatán Matild, valóságos compunctio animae-t (lelki bűnbánatot) megélve könnyekben tört ki. Ezek a meghatottságból származó könnyek pedig megtisztították szemét, és visszaadták vak szeme látását.

A csodás elbeszélés megkapó bizonyítéka annak, hogy Erzsébet igaz szerelemmel szerette kedvesét, akinek halálhíre teljesen összetörte őt. Immár osztatlan szívvel kizárólag Istennek kívánta szentelni életét. Marburgi Konrád, akit még Lajos király hívott udvarába, hogy egyházi ügyekben tanácsadója legyen, Erzsébet gyóntatója és lelki vezetője is lett. Amikor Lajos halála után Erzsébetet sógorai megfosztották vagyona kezelési jogától és a férje után járó birtokok haszonélvezetétől, a pápa megbízta Erzsébet anyagi ügyeinek intézésével is. Erzsébet le akart mondani minden vagyonáról Szent Ferenc példáját követve, de Konrád ezt nem engedte. Tulajdonképpen ennek a visszatartásnak köszönhető, hogy később megépült a marburgi kórház.

Miután sógorai megfosztották önállóságától, Erzsébet nem kívánt tovább az udvarban maradni, így gyermekeivel együtt elhagyta Wartburg várát és egy istállóban talált menedéket, majd kétkezi munkából biztosította maguk számára a napi betevőt. Később, 1228 áprilisában a nagynénje Matild, a kitzingeni apátnő hívta magához. Ezután jutott el Andechsbe, anyja szülővárosába, ahol az oltár előtt megfogadta, hogy soha többet nem megy férjhez. Ígéretét még akkor is megtartotta, amikor Bambergben nagybátyja közvetítésével II. Frigyes császár házassági ajánlatot adott számára. Ugyanitt még 1228 májusában megérkeztek hozzá férjének, Lajosnak hamvai, akitől a bambergi dómban vett végső búcsút. A gyászszertartás után a szentföldi sereg nevében Walter von Vargila lovag tett szemrehányást Lajos két öccsének Erzsébettel való viselkedésük miatt. A két sógor megbánást tanúsított és ígéretet tettek, hogy az özvegy visszatérhet Wartburgba és szabadon használhatja jövedelmeit. Erzsébet ekkor tért vissza, majd gondoskodott gyermekeiről is. Lánya, Gertrud kétéves korától Altenbergben a premontrei zárdában nevelkedett, ahogyan arról férjével megegyeztek. A lány tizennégy éves korában be is lépett a rendbe és a kolostornak 49 éven át volt az elöljárója. Édesanyjához hasonlóan életszentség hírében állt, az egyház pedig boldoggá avatta. Hermann a francia királyi udvarba került, Zsófia pedig a brabanti herceghez. Az elsőszülött lány maga is sokat tett édesanyja tiszteletének terjesztéséért.

Erzsébet Marburgot választotta végső tartózkodási helyéül. Még útközben, az eisenachi ferences templomban ünnepélyesen magára öltötte Assisi Szent Ferenc világi rendjének ruháját. Fontos megjegyezni, hogy ebben az időszakban jelentős megújulási hullámok mentek végbe a nyugatai egyház lelkiségében. Az új gondolkodás középpontjában a szenvedő és az értünk szegénnyé lett Jézussal való együttérzés állt, akit minden gyötrődő és kitaszított emberben felismerhetünk. Ekkor vált fontos gondolattá az is, hogy Krisztus a mennyei dicsőséget hátrahagyva vállalta a nélkülözést, hiszen sokszor nem volt hol aludnia, halálában pedig egészen megvetett volt. A kor másik újdonsága, hogy javulni kezdett a nők megítélése, így ők is aktívan részt vehettek a vallási mozgalmakban. Egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a buzgó karitatív tevékenységek, a lelkek megmentése, az evangéliumi szegénység vállalása, de már nem kolostori körülmények között. Ettől kezdve már nem csak elvonulva, megszentelt falak között, férfiként lehetett szentté válni, hanem nőként, kint a világban szolgálva is. Mindezek forradalmi újdonságként és modern gondolkodásként hatottak.

A kor változásai ellenére Erzsébet megdöbbentette környezetét elszánt karitatív tevékenységével, hiszen még a leprásokat is saját maga ápolta. 1228 nyarán megkezdte a marburgi szegények kórházának építését, amely télre már el is készült. Két társnőjével naponta összegyűjtötte a környék elhagyatott embereit és mosdatta, ápolta, megetette őket. Gyapjúfonásból is tudott jövedelmet szerezni, amelyet szintén betegek ellátására fordított. Társaitól azt kérte, hogy tegezzék és egyszerűen Erzsébetnek szólítsák. Sokan távoli vidékekről is felkeresték és lelki tanácsot vagy gyógyulást kértek tőle. Velük együtt térden imádkozva vakok nyerték vissza látásukat, mozgássérültek álltak újra talpra. A számtalan csodás gyógyulás hatására egyre többen ismerték és már életében szentként tisztelték. 1231 novemberében beteg lett, amely végzetesnek bizonyult. Mindössze néhány hét után, november 17-én ért véget földi élete. Erzsébetet Marburgban helyezték végső nyugalomra, sírja pedig ma is itt található.

Erzsébet ravatalát a források szerint valósággal megszállták az őt tisztelők. Sokan szerettek volna ereklyeként ferences ruhájából, sőt hajából, de még körméből is kisajátítani egy darabot. Később sírjához is tömegesen érkeztek a gyógyulni vágyó zarándokok. Szentté avatási eljárását gyóntatója és lelki vezetője, Marburgi Konrád kezdeményezte, az ő halálát követően pedig sógora folytatta a bizottság munkáját. Ebben az időszakban vált egyre szigorúbbá a szentté avatási eljárás rendje, így ezek a dokumentumok a leghitelesebb forrásokat adják Erzsébet életére vonatkozóan. Többek között a szentté avatást kezdeményező levélhez kapcsolódóan ismerhetjük az Árpád-házi királylány életrajzát. Továbbá az 1232-35 között lezajló tanúkihallgatások bizonyságot tesznek az életében történt és halálát követő csodákról. A tanúk között szerepelt két egykori udvarhölgye is, Guda és Isentrud, akik vele voltak gyermekkorától egészen Wartburg várából való távozásáig. Utolsó éveiről pedig két kórházi társnője, Irmegard és Elisabeth adták meg a leghitelesebb információkat.

Halála után négy évvel hivatalosan is a szentek sorába emelte a katolikus egyház Erzsébetet és ezt követően Európa-szerte elterjedt a tisztelete, amelyhez a Legenda Aureában megjelent Erzsébet-életrajz is jelentős mértékben hozzájárult. A Legenda Aurea mindennapi olvasmánya volt a szerzeteseknek, a prédikációkat is gyakran merítették ebből a könyvből. A szentek élete így vált közismertté, amelyet aztán a népnyelv tovább színesített, hogy még jobban magáévá tegye az életpéldákat.

Szent Erzsébet ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba a temetése napjára, azaz november 19-re, ám 1969-ben az emléknapot november 17-re, halálának napjára helyezték át, így a világegyház napjainkban is ekkor emlékezik meg róla. Ugyanakkor hazánkban a sok száz éves hagyomány és a mélyen gyökerező tisztelet miatt megmaradt a november 19-i dátum: a magyar egyház ezen a napon ünnepli őt. Árpád-házi Szent Erzsébet magyarországi megbecsülése olyannyira jelentős volt, hogy 1754-ig munkaszüneti ünnepként jegyezték november 19-ét. A középkortól napjainkig templomok, lovagrendek, kórházak, társulatok, szociális-és karitatív szervezetek, szerzetesrendek választják védőszentjükként. Egyetemes tisztelettörténete során alakja minden nagy művészeti korszakban megelevenedik a zenében, irodalomban, képzőművészetben, szobrászatban egyaránt.

Bibliográfia

Deák Viktória Hedvig OP: Szent Erzsébet és Szent Margit: Egy új életszentség kétféle megvalósulása in Árpád-házi Szent Erzsébet kultusza a 13-16. században; Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Budapest 2009

Dr. Prokopp Mária: Árpád-házi Szent Erzsébet, Tertia, Budapest 2007

Ferenc pápa üzenete a szegények I. világnapján; Vatikán, 2017. november 18. Fordítás és forrás: https://regi.katolikus.hu/cikk.php?h=2459

Karthauzi Névtelen: Dicsőséges Szent Erzsébet asszonnak innepéről; Holnap Könyvkiadó, Budapest 2000, Az előszót és a jegyzeteket írta Szigethy Gábor

Klaniczay Gábor: Szent Erzsébet szentté avatási pere. Az első tanúvallomások életéről és csodáiról in Árpád-házi Szent Erzsébet kultusza a 13-16. században; Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Budapest 2009

Szentírás, Szent István Társulat, Budapest 2008